Rácz Norbert: Rendhagyó beszámoló

A népballadáknak, valamint pár népköltészeti epikai műfajnak közös vonása a homály. A cselekménynek csupán néhány fontosabb morzsája hallható, a lényeg viszont megbújik a szöveg mögött, a dallam, a rím, ritmus és szöveg metszéspontjában. A tényleges mondanivaló ott bontakozik ki a maga teljességében, ahol a felsorolt elemek eggyé vállnak, a hallgatóban, a befogadóban. Az elemek külön-külön képtelenek átadni a mondanivalót, bár mindenik célja e mondanivalónak a kifejezése. A teljesség viszont az elemek elvegyülésében, egymásrautaltságában válnak láthatóvá, illetve az ezt biztosító közegben, az értő elmében. Kányádi Sándor utal erre, Kuplé a vörös villamosról című versében:

„mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett”

            Egy példával szemléltetve a fentebb mondottakat, az Antigoné című antik tragédiában, a színen leperegő események csupán töredékei annak, ami a háttérben történik, a mondanivaló pedig csupán a darab holisztikus értelmezése révén bontakozik ki egészen. Mi történik a néző előtt? Néhány párbeszéd, maréknyi monológ, a feszültség mégis jelen van, amiatt, hogy a szereplők folyton utalnak más, háttérben lejátszódó lényeges eseményekre, az eszmei tartalom pedig járulékos, de meghatározó elemként tapad, helyesebben szövődik egyre vastagabban a színen lejátszódó események, valamint a bemutatott események köré. A tragédia, az egyre bőségesebben jelentkező halál, a morális problémák fel sem merülnek a játék, de még a lexikális szinten sem, ezek mind azáltal válnak tudatossá, hogy a néző szembesül, belép a játékba, a többszintes értelmezési keretet kiegészíti a saját nézőpontjával, a felülről érkező, de elvegyülő, majd újra felemelkedő mozgással, amiben a színen történő események, a háttérben zajló folyamatok, a szereplők szavai, jellemük, a zene, a darab dinamikája, az egyéni tapasztalat, valamint a szociális jelen mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a mű valóban elérje a hatását.      

            Hasonló többdimenziós észlelési szerkezetre van szükség a vallásos élmény befogadására is. A szertartást is balladai homály fedi, a befogadáshoz pedig szükség van minden elem egyberostálására. A tettek, a szavak, a zene, a helyszín, a mondanivaló, az eszmei tartás, a résztvevők talán csak néhány eleme annak, ami elvezet oda, hogy a vallásos élmény teljes és valódi legyen. Az isteni megtapasztalása is a szemöldök és a tarkó közötti szűk térben játszódik le, illetve persze, végig csorog a gerincen, átpréselődik az ereken, örvénylik egy kicsit a szívkamrában, elég a sejtekben, megemésztődik, „metabolizálódik”, majd új értelmekkel gazdagodva beépül a szellembe. A katolikus mise ugyanazt az értelmezési ösvényt járja be, mint a színdarab. A felszínen maréknyi jelképes cselekedet van, de a mélyben egy kozmikus és transzcendens titok tárul fel egy misztikus dimenzióban. A protestáns istentisztelet tovább gyérítette a felszínt. Jóformán a cselekedeteket kizárta a játéktérből, abból a megfontolásból, hogy az ember a pusztán halláson keresztül, tehát végtelenül szubtilis anyagú formán, megfoghatatlanul, éterien, de minél teljesebben lépjen kapcsolatba az istenivel. A protestáns istentisztelet az ókori dráma végletekig való leegyszerűsítése, a cselekmény nélküli játék, ahol minden a láthatón túliban, a metafizikai szinten zajlik. Pontosan ez a homály, ami unalmassá, érthetetlenné, szárazzá és rideggé teszi a protestáns istentiszteletet, ugyanis a szem semmit sem kap, a kényelmes vizuális aktivitásra szoktatott elme ereje feletti próbát kell kiálljon, amin a legtöbb esetben elbukik. Ha viszont sikerül is túllépnie a vizualitás és az epikai vonulat hiányán, ha fel is fogja az esemény lírai mivoltát, az interiorizált dráma szubtilis alakulását, még fel kell dolgozza, be kell fogadja az eseményeket, azaz túl kell lépjen a nyelvi regiszteren, a retorikai kompozíción, túl kell tegye magát a prédikáció hangjain, elérve oda, ahol ima, ének, apró, de annál jelképesebb tettek és a legaktívabb forma, a prédikáció létrehozza a transzcendens élményt.

            A fentieket előrebocsátva térek rá ennek az írásnak a tárgyára. Lejárt a második verespataki adventi alkalom. Az első annyira meghatott, hogy nem tudtam szabadulni a bűvköréből. Mikor nekiláttunk a szervezésnek már éreztem, hogy itt valami nagyon különös dolog fog lejátszódni, de nem tudtam, hogyan. Az első élmény mellbevágó volt, szédítő, euforikus. A másodiktól féltem, mert attól tartottam, hogy a katarzist darabokra töri a rutin, hogy elmarad a mélyélmény, és helyét veszi a megszokás, hogy hirtelen foszlik szét a csoda, mint amikor megtudod, hogy nincs angyal, és csodát hívő lelkedből kitépik az ünnep varázsát biztosító hitet. Féltem a másodiktól, ezért nagyon figyeltem, nagyon készültem, nagyon hangoltam magam. És a csoda mégsem maradt el. Megvolt, ugyanolyan finoman, légiesen, tisztán, érezhetően. De mivel figyeltem, hát azt hiszem most már többet tudok és akarok mondani róla. Azt akarom, hogy bemutassam, lépésről-lépésre vezessek végig valakit mindazon, ami ott történik vasárnaponként, néha elemezve az eseményeket, máskor csak szavakba öntve az élményt. Mindezt pedig a fentebb előrebocsátott elméleti megalapozás tükrében, azaz választ kísérelve arra a kérdésre, hogy mitől másak ezek az istentiszteletek, mitől valódibbak, mitől érzi azt az ember, hogy itt most tényleg valami olyan történik, amikor a szent megérinti a profán arcát, és átrajzolja azt.

            A hely önmagában szent. Szerves része a falunak a templom, de mégis különálló. El van kerítve kőkerítéssel, és körül van bástyázva sírokkal. Élet és halál, itt és most, az örökkévalósággal, pillanat a teljességgel kezet fog a köveken keresztül. A fehéren izzó hóban nyolc tiszta feketébe öltözött ember áll. Fölöttük kong a harang, körülveszi őket a bentről kiáradó zsongás. Zenefoszlányok, suttogás, nehéz levegővételek szöknek meg a templom falai közül, tesznek egy piruettet a hideg levegőben, majd szaladnak tova a dombok felé. A kezdet előtti feszültség felajzza  a szellemet. A nyolc feketébe öltözött alak félkörben állnak. Hetüknek vállán palást, a nyolcadiknak nem jutott, de nem is kell oda. Az egyik imára hívja őket. Gépiesen kulcsolódnak össze a kezek, megszokott módon szalad a tekintet az ég felé, vagy a földre le, gépiesen csendesedik a légzés, rándul a váll. A látvány szintjén nem történik semmi. A kép nem túlságosan szép, kicsit giccses is. Van benne holdfény, hó, kontraszt, templom, sírkő, mondom, minden, ami kell... A lényeg viszont máshol van. A szavak sem rendkívüliek, nem telnek meg tűzzel, ősi invokáció csupán, de a lényeg még mindig máshol van. Még mélyebbre ásva dereng fel előttünk, akkor ha megkérdezzük tőlük, mit keresnek ott? Miért mentek oda? Mit állnak ebben a fagyban? Ottlétük oka pedig papságuk lényegében rejlik. E nyolc ember nagyon különbözik egymástól. Máshonnan érkeznek, másmilyenek, az viszont közös bennük, hogy a papságot választották hivatásukul. Azaz egyetemesebb igazságigény, végül pedig valamiféle vágy, hogy ezt az igazságigényt megmutassák másoknak is. Mert ha nem, mi másért mentek volna papnak? A fizetés nem a legjobb, és még az óvodás gyerekek is kuncognak ezen a mesterségen ma. Valószínűsíthetőbb viszont az, hogy érzékenyebbek az egyetemes igazságra, sőt úgy általában az egyetemesre. Most is ez az érzékenység hozta őket ide. Az igazság iránti igény. Ez az, amit az adventtől várnak: több fényt, több igazságot, több életet. Itt pedig ez az igény nagyon kézzelfogható formát öltött.

            A papságnak mindig akkor volt igazán fontos a jelenléte, amikor ki kellett mondani a nehéz igazságokat. Békésen tevékenykedő prófétával ritkán, nehéz ítéletet kimondóval sokkal gyakrabban találkozunk. Most is ez történik, a konkrét jelenben zajlik egy nagyon konkrét elvi küzdelem a tisztán látható nagyobb jó, és a pillanatnyilag érzékelhető haszon között. A kérdés attól bonyolult, hogy az ottaniak saját léte van a serpenyő egyik táljában, a másikban pedig a hosszabb távú, nagyobb léptékű igazság. Azt viszont ki kell mondani, hogy nekünk kötelességünk van a földdel szemben, hogy nem mehetünk el szó nélkül a pusztítás lehetősége mellett, hanem ki kell állni, az igazságot felszínre kell hozni a lét bányájából. Ettől kapnak súlyt a szavak, ettől ragyog egy kicsit fényesebben a hó Verespatakon.

            Itt érkeztünk el az élmény mélységének igazi okához: az ideológiai tisztánlátás megéléséhez. Az igazán nagy vallásos élmények attól olyan felemelőek, gazdagok, hogy a középpontjukban levő elvi mondanivaló a lehető legkonkrétabb, kézzelfogható. Nem szétfolyó absztrakció, hanem egy olyan metafizikai tény, aminek szerves kapcsolata van a hétköznapi tapasztalattal. Itt és most, ebben és ebben a konkrét kérdésben, így és így foglalunk állást, ez és ez történik, mert ebben a konkrét kérdésben ez az egyedüli lehetséges transzcendens válasz. A példa okáért vegyük az első pünkösd élményét. Ott is ugyanezeket a sajátosságokat láthatjuk. A konkrét hétköznapi valóságra válaszolt igen érezhetően az ember transzcendens oldala, vagy másképp fogalmazva válaszolt a transzcendens az emberi oldalon keresztül. És amikor ez így történik, akkor az ember azt érzi, hogy lángnyelvek úsznak a feje fölött, hogy úgy beszél, mindenki érti. Egyben itt rejlik az intézményesített vallásosság egyik legnagyobb veszélye is, mégpedig azokban az esetekben, amikor a metafizikai igazságot homály fedi. Ha nincs olyan centruma az istentiszteletnek, ami mindenki számára világos, ha az isteni válasza nem kézzelfogható, nem oldódik fel a profán a szentben, és a feloldódásban nincs ott az egyedüli lehetséges igazság, mint válasz, akkor félő, hogy az egyénben fellépő szellemi szomjúság más, kérdésesebb központ körül kezd gravitálni, például a prédikáció körül. Ha nem egy transzcendens igazság a középpontja az isteni tiszteletnek, hanem a prédikáció, akkor könnyen szembesülhetünk a protestantizmus egyetemes problémájával: tetszik, vagy nem tetszik a prédikáció. Azaz nem az a lényeg már, hogy minden egyes elem, az ima, a zene, a beszéd, a felállás és leülés mind erősítse a központi eszmét, hanem minden egyfajta prelűd, köret a prédikáció körül, ami így az esztétikai és ízlésbeli vélemények örvényébe kerül, olyanná válik, mint egy színpadi aktus, amelyben az egyedüli cselekvő a pap, aki színészként kínál fel valamit, aztán ha tetszik, jó, ha nem akkor is jó. Ha viszont a fentebbi módon leírt egyetemes igazság, transzcendencia áll a dolgok középpontjában, akkor a pap kísérő lesz, vezető egy jól meghatározott lépéssorozatban, amelynek mind-mind az a célja, hogy emelje az emberi szellemet abba a köztes állapotba, ahol a hétköznapi kérésre, szent válasz adódik, és az igazság felvirrad.

            De talán túlságosan is sokat álldogáltunk kint a decemberi hidegben, lépjünk végre be a templomba! Odabent a már fentebb is leírt feszültség, várakozás kocsonyássá válik. Az orgona, a közelség, az eszmei egyértelműség fűti a levegőt. Ha már az első pünkösdöt említettem korábban, maradjunk ennél a képnél! Most is ugyanaz a kérdés száll a levegőben, mint akkor: „Mitévők legyünk, atyámfiai férfiak?” Itt van ez a probléma, Verespatak, sokat lehet róla hallani, érezzük mind, hogy nem jó, veszélyes, elvtelen, ami készül, de mit tegyünk, hogyan oldódik meg a feszültség a jólét és az igazság között, mit tehet az egyén egy ilyen világméretű gépezettel szemben, mi az igazság?

            A válasz pedig lépésről-lépésre, mint a Nap felkelése, különböző regisztereken, hangnemekben dereng, majd válik nyilvánvalóvá, mindaddig, amíg a végére betölti a lelket az isteni közelség és igazság, meg lesz a válasz. Az első forma a zene, az éneklés. A közös éneklésnek homogenizáló szerepe volt és az ma is. Különböző hangon, de egymásra hangolódva áll, vagy ül a közösség, kifejezve az együvé tartozását, illetve közös szemléletét bizonyos kérdésben. Azt mondja: „Itt állunk, Isten, különböző emberek, de mégis egyek abban, hogy Téged szólítunk meg, annak érdekében, hogy világosítsd meg az akaratodat mi bennünk.” A hangok betöltik a teret, kiragadnak a hétköznapiból, s feljebb tolnak. Az epifániával együtt járó angyali kar mindig énekel, mert ebben az éneklésben fejeződik ki egységük, közös szellemi szubsztanciájuk.

            Verespatakon az ének oldja fel a kezdeti feszültséget. Az öreg orgona néha meg-meg bicsaklik, régóta volt kitéve ilyen próbának, és mint egy öregember próbál maga is lépést tartani a pillanattal. A kétszáz torokból egyszerre tör fel a hang, széttépve a hideget, betöltve a teret, létrehozva egy második falat a kőfalakon belül, a szentség terét. Mindenki egyenesen áll, emelt fővel énekel. A szembeülők egymásra néznek, az ismerősök egymásra mosolyognak, az ünnepélyesség egyértelművé válik.

            A kezdeti zenés invokációt követi az adventi koszorú két gyertyájának a meggyújtása. Nem szorosan kötődik az élményhez, de szépen simul hozzá. Jelképes cselekedet, ami arról beszél, hogy egyre több lesz a fény, egyre közelebb kerülünk advent rendjén a végső célhoz, az igazság valóságát jelző karácsonyhoz. Rövid intermezzo, amolyan pihenő a léleknek, nehogy túl hirtelen, merüljön el az élményben, egyben lecsendesít, megnyugtat, szabályozza a szívdobogást és a légzést.

            Az imádság a legszebb és legközvetlenebb vallásos aktus, ami abban különbözik minden mástól, hogy közvetlenül fordul az Istenhez. Éppen ezért nehéz is, mert mit lehet mondani az Istennek!? Hiszen Ő mindent tud már, mielőtt megfogalmazódna az az emberben. Mégis nekünk szükségünk van arra, hogy kinyíljunk előtte. Mint a napraforgó, próbálunk minél jobban befogni a sugarait, minél tisztábban érezni a közelségét. Az ima alapvetően egyedi cselekvés. Ám a sok egyéni ima, a közös az igazságkeresés, nagy imafolyamba egyesül, amely körülöleli a közösséget.

            A beszéd a legmozgalmasabb, leglátványosabb rész. Olyan, mint a cselekmény a görög drámában, az ami a színpadon zajlik. Ha jó, akkor szervesen belesimul az összképbe, ha nem, akkor hivalkodóan ugrik elő, kívánja a maga számára a figyelmet. Az igazán jó prédikáció nem ad hozzá  az igazsághoz semmit, csupán rávilágít, konkretizál, szavakba önt, hogy a fogalmakkal operáló értelem is jól lakjon. Végül zár mindent az áldáskérés, egyfajta „ámenként”, vagy isteni válaszként.

            De Verespatakon ezzel még nem záródik le az ünnep. A vallásos élet másik központi, elengedhetetlen eleme a bizonyságtevés, a jó példa, a cselekvő, buzdító rész, ami aztán a lehető legtisztábban megmutatja a járható utat. Két ilyennel találkoztunk a tegnap. Két igen fura figura beszélt hozzánk, két karakter, mindkettő kicsit őrült, kicsit egzaltált, kicsit más, mint az átlagos ember, de mindkettő hihetetlen hittel képviseli ugyanazt az igazságot, amiért oda mentünk.

            Pálfi Árpád unitárius lelkész egyházunk igazi Don Quijote-ja. Még úgy is néz ki: hosszú, fehér haj, sovány arc, kissé zavaros kék szemek, gyakran eszelős mosoly, a mélyen pedig valami nagyon fura, de nagyon erős hit. De nem kell csodálkozni az őrületén. 1976. szeptember elsején lépte át először a verespataki unitárius templom küszöbét. Azaz pontosan harminchét éve, három hónapja és hét napja. Úgy mondja el ezt az időt, mint a rab, aki fogsága napjait számolja. Közben eltemette az abrudbányai unitáriusok utolsó képviselőit, megtanult románul prédikálni, és nap, mint nap szembesült azzal a tragédiával, hogy nagy valószínűség szerint ő fogja utolsóként bezárni a verespataki templom ajtaját is. Gyülekezet nélküli pap, népe nélkül maradt vezető, ügy nélkül maradt ember, akit távol élő vezetők ottfelejtettek a hegyek között. Őt nem akarták onnan elhívni, ott hagyták mások között, hogy boldoguljon ahogy tud. Sőt néha meg is szidták, vagy megvetően kuncogtak a háta mögött mit sem tudó tapasztalatlan taknyos kispapok, akik, mint a gyermekek, a sárkányokkal küzdő Don Quijote-nak is megcibálták a szakállát. De ő ott maradt. Lehet egy idő után puszta konokságból, hogy ha már így kell lenni, akkor legyen így és ne másképp.

            Aztán, úgy tíz évvel ezelőtt megérkezett a Sátán Verespatakra, és bekopogott Pálfi Árpádhoz is. Na, komám, kell-e nagy ház, szép kocsi, sok pénz? Nem kell egyebet tégy, csak azt, amit a kollégáid, az itt szolgáló társaid, meg a helyiek tesznek: mondd azt, hogy én nem vagyok az ördög és kész. Ennyi az egész! Amúgy meg mit akarsz pont te! Itt élsz hívek nélkül, üres templommal, szegényen, át nem ideje már, hogy kárpótoljon téged is a világ? Vénségedre nem kell a biztonság? Mit érdekel téged Verespatak? Nem itt születtél, semmi közöd ezekhez az idegenekhez, még csak nem is a fajtád. Menj haza, élj jól, beszélj magyarul megint, hát mi más kellene. Mondom, jött a sárkány, csak álruhában, de Don Quijote-t nem lehet becsapni. Észrevette az ellenséget, és jó nagyot kacagott a képébe. Ő márpedig marad! Most pedig bő mozdulatokkal, tág gesztusokkal, nem is annyira szavaival, hanem egész lényével tesz tanúbizonyságot arról az igazságról, ami az ünnepünket igazivá teszi.

            Őt követi egy jóval fiatalabb, de nem kevésbé fura, mondhatni ugyanolyan őrült apostol. Tica-nak hívják, 21 éves, de nem mutat többet 15-nél, szőke, mosolygós, eleven gyermek inkább, mint egy konok lázadó. Pedig a látszat csal. A „gyerek” Koppenhágában tanult, majd biciklin jött vissza az országba, gondolta, ha már ekkora utat megtett, jó lenne, ha valami nemes cél mellé állna. Hát beállt a verespataki bányaberuházást ellenzők táborába. Aztán fogta magát, és Suceava-ról Verespatakra költözött, cserkészcsapatot alapított, szalad, mosolyog és hecserli lekvárt főz, mert ha nagyon akarsz valamit, képes vagy megvalósítani azt. Közben pedig arról beszél, hogy majd, amikor itt elvégezte a dolgát, és kihajt az elvetett mag, fogja magát és körülszaladja a világot.

            Végül pedig újabb, ezúttal záróének, mely visszahoz a mi világunkba. Szépen tesz le a földre, de közben érezzük, hogy arcunk fényesebb, mint amikor idejöttünk, hogy megtörtént a csoda: Isten válaszolt a kérdésünkre, megmutatta az igazságot, beemelt ennek az igazságnak a bűvkörébe, és hagyta, hogy megbizonyosodjunk felőle. Fejünk felett lángnyelvek, arcunkon mosoly, ünnep van, pedig látszólag nem történt semmi...